Az előző pillanatban még senki, beleszámítva a Kossuth úton lakó targoncakezelőt, aki azért szokott rá a dohányzásra, hogy a többiekhez hasonlóan neki is legyen kávé szünete, még ő sem gondolta volna, hogy itt, a hegyek és a völgyek között, ahol már a 70-es években is zakatolt a vonat, egyszer arra fognak panaszkodni, hogy nincs elég ivóvíz és elég a sörből.        

 Pedig így történt. A város egy emberként hősért kiáltott.

 

 Utoljára akkor volt hasonló kilátástalan helyzetben az emberiség ezen csücske, amikor Sajóbábonyban hivatalosan is bejelentették, hogy két dolgot nem fognak többet csinálni: tejfölös csirkepaprikást nokedlivel a helyi menzán – a múltheti, szalmonella fertőzés miatt, nem ez volt az első eset- és kakas alakú mosdószivacsot.

 Abban az időben egyszerre lélegző, élő oszlopsorok álltak, ha kellett akár órákat, a háztartási boltok előtt. A készlet, ugyebár mondanom sem kell, hamar kimerült. Anyáink sóhaja, nagyanyáink imája és kisgyermekek sírása hívta életre akkor, az addig a napig békésen szunnyadó hősünket.

 A baj akkor kezdődött, mikor jóöreg láncdohányos targoncás ismerősünk a kávészünetben épp magára maradt és elgondolkozott világnézetén. Kívülről földi lény nem volt képes átérezni azokat a hömpölygő gondolatokat, amelyek a borostás arc mögött dúltak. De tapasztaltabb szem észrevehette, hogy megváltozott járása, ahogy gépéhez bandukolt vissza. Utólagosan a szemtanúk arra hivatkoztak, hogy bár ezt valóban ők is észrevették, de akkor csak a kolbászos szemesbabnak tulajdonították, ami rendszeres menüje volt Bandinak, akit barátai csak Villásnak hívtak.

  Szóval, az történt, hogy elege lett a vízből. És valahol igazat kell adjunk neki.

Kissé túlklórozták. Ugyanis a helyi vízművek laborvezetője épp online főzőműsort hallgatott, amikor az „adjunk még hozzá?” kérdésre gondolkodás nélkül azt felelte: „persze, de előtte jól keverjétek meg.” Minden további nélkül eleget tettek parancsának, hiszen ő volt a környéken a legokosabb.

Ezért lett laborvezető.

Szakmai rátermettségét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy ő lett a győztese a legutóbbi „ki bírja tovább a víz alatt?” című humoros vetélkedőnek.

 Na, de térjünk vissza hősünkhöz, Villáshoz, aki már nagyon el volt keseredve. Abban a reményben, hogy majd ő megtalálja friss talajvizet, nekilátott ásni. A kezdeti nehézségektől eltekintve, ami néhány vezeték és csőrendszer elvágását jelentette, egészen jól haladt. Olyannyira, hogy az utcákat is ellepte a vízáradat, és a Föld azon a részen olyannyira megsüllyedt, hogy a patakok már mind odaszállították vizeiket. Az addig nyugalmas életet folytató lakosok kétségbeestek, hogy vizes lett a cipőjük, holott nem is esett az eső. És az emberiségnek ismét szüksége volt a már-már homálybamerült interkontinentális hősre, Acél kapitányra, aki ha kell segít.

 És kérni sem kellett, már ott is termett. Könnyed mozdulattal,mint aki mindig is ezt csinálta, összeillesztette a csöveket, betemette az árkokat és egy mentolos, friss lehelettel megszárította a nedves félcipőket.

 Bandinak nem esett bántódása, hiszen ő csak jót akart magának. A laborvezetőről azonban mindenki megfeledkezett a várva várt felhőtlen boldogságban. Egyvalaki nem. A kapitány. …